Lankás dombok között megbújó apró mesebeli városkában jártam múlthéten, ahol olyan szeretetet tapasztaltam meg, ami nem gyakori. Mindenki mosolyog, nevet, a legismeretlenebbeknek is integet és ahol teljesen természetes, hogy ha van hely a kocsidban azt felajánlod másoknak, ha meg nincsen akkor összehúzódtok és csináltok. És hogy mi teszi még (ennél is?!) hihetetlenebbé ezt a várost? Nem szerepel a térképeken. Ennek ellenére azért valahogy odataláltam 😉.
És rajtam kívül még 270 másik ember is, így talán ez mégse számít annyira nagy dolognak. Na de mégis merre jártam? A Fokoláre mozgalom központjában, Loppianoban. Mostanra már lehet fel is merült benned a kérdés: mi az a Fokoláre? (egész gyakran kapom meg ezt a kérdést a körülöttem lévőktől) Ez egy lelkiségi mozgalom a katolikus egyházon belül, amit egy olasz hölgy, Chiara Lubich alapított a II. világháború ideje alatt. Chiara érezte, hogy van valami, amit egy bomba se tud elpusztítani: Isten, a Szeretet. A lelkiségen belül a legfontosabb az egység megélése.
Loppiano egyébként Toszkánában, Firenzétől nem messze található, és azért látogattunk el ide Magyarországról (rajtam kívül 4 másik fiatal, 1 kispap és 2 pappal) egy hétre, hogy egy kongresszuson vegyünk részt. Itt bár többségében olaszokkal találkozhattunk, a világ távolabbi részeiről is érkeztek kispapok, papok, fokolarinók, fokolarinák és más fiatalok. Megismerkedtünk pakisztáni, argentin sőt még Fülöp-szigetekről érkezettekkel is. Rengeteg előadáson, kiscsoportos beszélgetésen és reggeli táncolásokkal egybekötött éneklésen vettünk részt, aminek egy részét szeretném majd veletek megosztani. A nyelvi akadályok áthidalása az esetek többségében nem volt egyszerű, bár számtalan vicces történetünk született ennek következtében. Az ilyen helyzetek főszereplője a szállásunk kulcsa volt, ami nem éppen a legpraktikusabb módon volt megoldva. Több mint 20an laktunk egy helyen, de csak egyetlen egy kulcsunk volt, amiről legtöbbször megfeledkeztél (és fogalmad se volt épp kinél van), így többször is előfordult, hogy a csukott ajtó előtt ültünk víz nélkül a 44 fokban (legalább volt időnk gyönyörködni a körülöttünk lévő nagyjából mindenben) és vártuk a csodát, hogy valaki meglátja a whatsapp csoportunkban a szerencsétlenségünket és beenged minket.
Az első emberrel, akivel megismerkedtünk, szintén a kulcs hozott össze. Ezt a nagyon kedves olasz nőt Agnesenek hívták, aki a szállásra való bejutásunkért volt felelős. Rengeteg komikus pillanatot éltünk meg együtt, melynek fő oka az volt, hogy egy szót nem értett angolul. Volt, hogy megkérdeztem mikor indulunk, mire 3 egyszerű, de nagyon magabiztos sì ismétlése volt a válasz. A kommunikációt igyekeztünk megoldani fordítók segítségével, de kit akarok becsapni? Mind ismerjük a google fordító működését… Hamar rákényszerültem a chiave szó megtanulására, mert a key nem mondott a többségnek semmit. Egy másik ilyen alkalommal az esti programra indultunk volna vissza, amikor meghallottuk, hogy nem csak mi vagyunk a szálláson, így nem a mi feladatunk lesz gondoskodni a zárásról. 2 olasz (éppen zuhanyzó) lánynak kellett szólnunk, hogy merre találják majd a lakáskulcsot. Tudtuk róluk, hogy csak olaszul beszélnek, de azért bepróbálkoztunk egy kopogással és sorryval egybekötött témaindítással. Ám semmi válasz nem érkezett egyik lány ajtaja mögül sem. Másodjára gondoltam megkísérlem olaszul. Egyből érkezett is két irányból a válasz, de nem sokkal ezután átcsapott egy elég intenzív activitybe a diskurzusunk, mert az olasz tudásom nem alkalmazható párbeszédekben hosszú távon, a tisztálkodó barátaink meg az angolra csak nevetéssel tudtak reagálni. Egy negyed órányi próbálkozás után sikerült elérnünk, hogy nem zártak ki minket és ha ezután megláttuk egymást a lányokkal, mindannyiunkból kitört a nevetés.
Nagyon jó hangulatban telt az utazásunk, (ahogy igyekszem visszaemlékezni) egyre több és több rendkívül boldog momentum jut eszembe. Párszor majdnem otthagytuk az ülés fejtámlájában a fogunkat, ami annak volt köszönhető, hogy sofőrjeink nem voltak hozzászokva az automataváltós kisbuszunkhoz, roppant kitartóan keresték a kuplungot, meg kell hagyni 😀 Előszeretettel utaztunk a hatalmas csomagtartóban is, miközben az Edda A hűtlen című slágerét ordítottuk, már már versenyezve, hogy ki röhögi el először magát.
A hét közepén egy táncház keretében volt lehetőségünk többekkel megismerkedni. Az este folyamán több nemzet bulikban alkalmazott tánctudását sajátíthattuk el, így büszkén jelentem, ha legközelebb meghallom bárhol a The Black Eyed Peas-től a The time-ot (és megjelennének újonnan szerzett szláv barátaim) már ügyesen tudnám ropni velük a saját koreójukat.
A hét végéhez közeledvén sor került a búcsúzkodásokra is, amikor szokásosan körbemennek a telefonok, hogy mindenki írja bele az elérhetőségeit. Igyekeztem visszatartani a nevetésem, amikor egy srác az üres jegyzetemet félreértve, azt hitte a Jegyzet hozzáadása a teljes nevem, a Timi csak becenév, és nem értette, hogy miért nem talál meg facebookon.
Az előadásokból készülök nektek egy-két gondolattal, ez a napokban fog majd megjelenni a blogon, figyeljétek! 😉
Ui.: Köszönjük Gábornak az állandó fotózást!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.