A Loppiánóban hallott egyik előadás annyira megérintett, hogy azóta már egy kiscsoportos beszélgetést is tartottam belőle. Igyekszem most nektek is átadni útravalóként a hétre és a későbbiekre. Valljuk be. Manapság az emberek többsége imád önsajnálatban élni, versenyezni, hogy kinek van több problémája, kinek megy rosszabbul az élet. Én is beleesek néha ebbe az óriási hibába és hagyom, hogy vigyenek a világ gondjai. Egy estén jó hónappal ezelőtt kaptam meg egy rég várt üzenetet egy ismeretlentől: engedd el ezeket a gondoknak hitt dolgokat. De mi is volt az előadás témája? Az elhagyott Jézus és Jézust megtalálni a fájdalomban.

Az elhagyott Jézus az Istennel való kapcsolatom, az emberekkel való kapcsolatom kulcsa. Tomka Feri atyától olvastam még: Ismertem eddig is – és lelkem egyik legvigasztalóbb igéje volt, amit Pál a rómaiakhoz írt levelében ír:

Amikor megrendülten panaszkodik: “ki szabadíthat meg ettől a halálra szánt testtől?” S a keresztény hit válaszát adja: csak Jézus Krisztus és a belé vetett hit (Rom 7,14-25).

A keresztre feszített Jézust kell ismernünk, és senki mást. Keresztre feszülni vele, főképpen pedig vele a testvérekért. Mert meg kellett tapasztalnia a legvégső fájdalmat, az Istentől való elhagyatottságot, hogy az emberek soha többé ne legyenek egyedül. Jézus mikor volt a legmagányosabb? Nem az olajfák hegyén, hanem a kereszten amikor fölkiáltott, hogy Istenem, Istenem miért hagytál el engem? Egész életét nekünk adta, tanított, szeretett és megbocsátott gyilkosainak. De akkor ott a kereszten mintha elgyengült volna, úgy érezte az Atyával való egysége, kapcsolata megszűnt, most nem érzi többé. De ezután egyből tovább megy és azt mondja az Atyának: kezedbe ajánlom lelkemet. A meghalt de feltámadt Jézust követjük, ő a példaképünk. Élni, mint Jézus- szenvedni, de feltámadni. Mert a feltámadás mindig a kereszttel van összekötve. Minden szenvedésben egy új élet, új lehetőség van. Mit kell tennünk, ha nem megy, elbuktunk? Isten jelenléte megvilágítja hibáinkat és erőt ad, hogy újra kezdjük. Minél nehezebb, minél nagyobb a fájdalom, nem szabad megállnom- még Jézus fájdalmánál sem, hiszen Ő már örökre a feltámadott.

Ő Isten létére kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta Őt. Ez a keresztény lét öröme: nincs többé a világon olyan sötétség, amit Ő meg nem váltott volna, amelyben személyesen jelen nem volna, nincs sötétség, amelyet be ne ragyogna a Ő Feltámadott jelenléte.

Add át az életedet Neki. Próbáld ki. Minden nap, a kis fájdalmakban is fedezd fel Őt, mert ahol valamilyen fájdalom van, ott van Jézus (legyen az fizikai- vagy lelkifájdalom). Az elhagyatottságban azt mondani: kezedbe ajánlom életem es tovább menni. Kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol csak Jézussal tudunk tovább menni, csak belőle meríteni (lehet ez halál, válás, betegség). Azt mondani: Jézusom örülök, hogy a fájdalomban egy kicsit hasonló lehetek hozzád.

Az előadó mesélt nekünk egy rákos beteg kislányról,Kis Szent Terézről, aki olyan stádiumba került, hogy már vért hányt. De ő nem azt mondta, hogy ma vért hánytam, hanem hogy megérkezett a jegyesem, Jézus jön. Ha egy kislány ilyen helyzetben képes megtalálni az Istent, nekünk a mindennapokban gyerekjátékként kéne menjen.

Ezért lehet igaz, amire szent Pál is hív: „Adjatok hálát mindenért!” „Örvendjetek az Úrban szüntelen” (Fil 4,4) „Örömmel szenvedek és kiegészítem testemben, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének az Egyháznak javára” (Kol 1,24).

Az elhagyott Jézus felfedezése sérültekben, magányosokban, szenvedőkben, árvákban, és fájdalmuk átvétele. Magamra kell vennem más fájdalmát az elhagyott Jézus iránti szeretetből. Azt tanította: nincs nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja barátaiért.

Egy afrikai plébános a saját életéből hozott ilyen történetét osztotta meg velünk. A plébániája közelében menekültek telepedtek le, akik nem ártottak senkinek, nem tettek semmi rosszat. Ám egy önkéntes katonai hadsereg a falujukba érkezett, hogy felkutassák és kivégezzék őket. Előlük a közeli plébániára menekültek be, ahol az ott található papokat (köztük a történet mesélőjét is) próbálták különböző fenyegetésekkel rábírni, hogy adják ki őket, de ők tudták, hogy ez nem volna helyes döntés. A plébános érezte, hogy tennie kell valamit, de még nem tudta mit. A hadsereg napokkal később az utolsó figyelmeztetéssel jött vissza, vagy kiadják az embereket a kijelölt határidőig, vagy felrobbantanak mindent és mindenkit. Szavukat erősítve 40 benzines kannát pakoltak fel a templom oldalába. A plébánián egy utolsó misére gyűltek össze a papok, ahol a történetünk megosztója meghallotta Isten szavát és megértette életét kell adnia ezekért az ártatlan emberekért. Abban a pillanatban elsírta magát, és késznek érezte magát, hogy meg is tegye. Fél órával az idő letelte előtt érkezett egy telefonhívás és a tábornok visszahívta a hadseregét. Így élték túl mindannyian, és így tanulta meg ez a pap kimondani, hogy képes vagyok az életem adni a tiedért.

Más csak úgy, illetve egy olyan embertől hallani történeteket, aki tényleg megélte, akinek az országában tényleg ilyen dolgok történnek.

Kezdesz ráébredni, hogy mennyi de mennyi dologért lehetünk hálásak az életünkben?

 

Köszönöm, Uram, hogy meglátogatsz bennünket a fájdalomban, mert ilyenkor szemtől szembe találjuk magunkat Veled! És amikor a fájdalom az úr, a lélek érzi a vonzást az isteni egyesülésre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.