Más az amit a médiában olvasol, és ami valójában történik. Legalábbis gyakran szeretik kisarkítani a sztorikat, hogy nagyobb visszhangja legyen. Ez a helyzet a diákmunkákkal is, hisz mint hallhattuk a diákok idén nyáron könnyen gazdaggá válhattak. Én nem lettem ezen diákok egyike, így ma személyes tapasztalatos vizekre evezünk. Jómagam mindig is azon fiatalok közé tartoztam, akik nem élvezik, ha elvannak tartva, másoktól függenek. Nem szerettem pénzt kunyerálni a szüleimtől, mindig is vártam az alkalmat, hogy én kereshessem meg a pénzt a heppjeimre, céljaimra. Az élet piszok drága (erre már akkor rájöttem, amikor még a rózsaszín pegazusos felhőn át kellett volna lássak) és a diákmunkák meg egyáltalán nem fizetnek jól (erre is hamar rájöttem). Mielőtt teljesen lehüledeznél a forgószékedről, hogy 18 éves koromban dolgozok először, gyorsan kiábrándítalak, hogy  ez nem így van. Több helyen is dolgoztam már az elmúlt években (kötelező 50 órán túl), csak a jó szívemmel ezeket mindig ingyen tettem. Néha meg a törvény miatt, mint tavaly nyáron, amikor felügyelőként dolgoztam egy gyerektáborban Amerikában, és az igazgató elmondta, hogy nem tudna legálisan adózni utánam, így történt, hogy a kölkök iránti szeretetből és nyelvgyakorlás céljából maradtam végül, amiből egy hatalmas élményem lett.
Na de mi a helyzet az itthoni viszonyokkal? Nyár elején beregisztráltam egy diákszövetkezethez, nevet szándékosan nem említenék, a diák ismerőseim egy nagy része úgy is tudja melyikről beszéle, akik bepakoltak csoportokba és mindig töltötték fel az aktuális munkalehetőségeket. Ezek többsége alkalmi munkák voltak, tehát csak 1-1 napokról volt szó, nem egy állandó jellegű. Számomra ez azért volt jó, mert nem akartam az egész nyaramat a suli után munkával tölteni vagy kimaradni programokból; nyaralásból, így meg előre láttam a programjaimat, és azokhoz tudtam illeszteni a beosztásomat. Nem küldtek ki sehova, én dönthettem el, hogy mire jelentkezek be. Így a nyár végéhez közeledve már egy párszor voltam dolgozni és elég sok tapasztalatot szereztem, mert több helyen és több pozícióban is kipróbáltam magamat. Ezek többnyire mind vendéglátós munkák voltak, és mit ne mondjak… elég kemények voltak 😀. Van pár dolog, amit mindenképp szeretnék megosztani, mert az egy dolog, hogy az emberek olvasgatnak az interneten erről arról amarról, de hogy ilyen helyeken mi történik, abba nem láthatnak bele. Azok a fiatalok, akik ilyen típusú munkára jelentkeznek, most felkészülhetnek lelkiekben, hogy mire is kell valójában számítani, a felnőttek meg összehasonlíthatják az ő élményeiket a mai helyzethez.
Mint mondtam én vendéglátáson belül foglalatoskodtam, ami annak volt többnyire köszönhető, hogy ezekből a munkákból volt a legtöbb. Az első alkalommal egy focimeccsen a vendégszektorban büféskedtem, és már azzal vártak, hogy ne számítsak nagy tömegekre, kb. semmit nem kell majd csinálni. Ez rengeteg embernek jól hangzik, hogy uuu nem kell dolgozni és kifizetnek, én nem tartozom ezek közé az emberek közé, azért mentem dolgozni, hogy dolgozzak (wow). Másrészt meg (mint kiderült) ez egyet jelentett azzal, hogy délután 4-től fél 12-ig egy helyben állsz, ugyanis vannak ezek a szabályok, hogy nem lehet támaszkodni, könyökölni, leülni, karba tett kézzel állni, inni vagy enni és mobilozni. Ebből a telózást értem csak meg úgy, hogy egy vendég nem volt a környékünkön, de a főnökök fel alá járkálnak és ellenőriznek, így mindenképp be kellett őket tartani. A büfé vezetője szerencsére jó arc volt, így hagyta, hogy a popcornból egyen mindenki, de ezt is csak úgy, hogy valaki végig figyelte, hogy jön-e valaki és a pult mögött guggolva kellett enni-inni. De annyira szenvedtél a semmittevéstől, hogy percenként mostál föl, söprögettél vagy törölted át az asztalokat.
Egy következő alkalommal szerettem volna kipróbálni a vip szekciót (ugyanígy focimeccsen), itt már magasabb volt a fizetés na nem hatalmas összegekkel, de ettől a helytől már többet vártam. Ám hatalmasat kellett csalódnom, az itt levő emberek hatalmas parasztok voltak, a tapasztaltabbak lenéztek mindenkit, de segíteni eszükbe nem jutott volna, a pincérek és a szakácsok egy része flörtölgettek minden létező emberrel. Ha kérdeztél valamit, például, hogy a raktárt merre találod, úgy válaszoltak, mintha a legmegterhelőbb dolgot kérted volna tőlük és ráadásul nem is mondták el tisztán és érthetően. A teendőim itt egyébként a vendégek fogadása, árufeltöltés, rendelések felvétele és kihozása, asztalok letakarítása és a tányérok és társai elvitele volt. Egy velem egykorú lánnyal voltam beosztva ide, akivel marha nagy szerencsém volt, amíg nem érkeztek meg a vendégek jót beszélgettünk és segítettük egymást végig.
Itt fél 2-től 9-ig voltam, és nem tudtam már aznap se lábra állni hát még másnap, ugyanis ezt a közel 8 órát magassarkúban kellett végigrohangálnom. Nem véletlenül szokták a sátán cipőjének is hívni őket, 8 órát végigállni mindenhogy nehéz, de nem könnyítették meg a helyzetet a plusz centis drágaságok (ohh és hazafelé menet lekéstem a vonatom is, csak mert ez hiányzott még, mint léggömbárusnak a nyílzápor).
Persze ez nem minden, még lesz folytatása is, addig is szeretném leszögezni, hogy tisztában vagyok vele, hogy ha egy helyen dolgoztam volna másfél hónapot jelentősen többet kapok, de sajnos egy hetet nem voltam végig itthon, így erre lehetőségem se lett volna. Szeretnék mindenképp valami pozitívat kihozni ezekből a történetekből és bár úgy tűnhet, annyira nem volt nehéz: örülök, hogy van lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen a másik oldalon állni, így mások munkáját is jobban tudom értékelni. És ez egy annyira fontos dolog, amiért mindenkinek el kéne mennie legalább egy napot dolgozni és más emberek munkáit kipróbálni, hogy ne legyél ingerült a pincérrel, ne vedd magadra, ha a pénztáros nem úgy szólt hozzád, ahogy te elvárnád és még folytathatnám.

2 thoughts on “”

  1. Szia Timi! 🙂 Néha olvasgatom az írásaid, egészen érdekesek :D, viszont annyi javaslatom lenne, hogy a szöveget egy kicsit jobban tördeld mert így nagyon tömör 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.