Az elmúlt hetek borzasztó zsúfoltak voltak és valahogy minden egybefolyik. Egy hónap eltelt és nem tudom hova lettek a napok. Mondanám, hogy csak ez az elmúlt pár nap volt érzelmi hullámvasút, de ez messze áll az igazságtól. Valahogy 12 év után az évek számomra tanévekké alakultak, így az év eleje nem januárt, hanem szeptembert jelent és most ezen gondolkodás mentén elérkeztünk az év végéhez. Ezek a sorok pedig záró gondolatok lennének, dolgok, amikre talán másnak is szüksége lehet, hogy halljon.
Az első félévem, talán mondhatni, életem legnehezebb pár hónapja volt. Úgy éreztem nagyjából mindenkit elvesztettem magam körül. A részletekbe nem mennék bele, ha valaki úgy érzi, hogy ezt olvasva magára ismer, az úgyis tudja. Ha meg nem, akkor jobb is így. Mintha a környezetem kizárt volna, és teljesen mindegynek éreztem, hogy jelen vagyok valahol vagy nem, mert nem tett nagy különbséget. Mindenkinek lett külön élete és az ezzel járó érzések egyre rosszabb állapotba kerítettek. Nem akartam beszélgetni senkivel, borzasztó üresnek éreztem magam és semmi nem kötött le, csak a könyvek. Eddig is imádtam olvasni, úgyhogy nem volt nagy újdonság, de egyfajta elszigeteltségnek tekintettem ezt. Itthon indokká vált, hogy senki ne zavarjon meg. Nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzek egy filmet, vagy sorozatot, de zenét se hallgattam. Zavartak a hangok, zavart a külvilág és egyre üresebb lettem. Rengeteg energia kellett ahhoz, hogy mások előtt továbbra is úgy tegyek, mintha minden okés lenne, az elvárt Timis boldogságot nyújtsam. Úgy tűnt senki nem is észlelte a változásomat, vagy rosszabb nem is érdekelte őket.  Valahogy januárban fogalmazódott meg bennem, hogy változtatni fogok: teljesen mindegy milyen a körülöttem lévők hozzáállása, ha eltudom érni magamban, hogy engem ne zavarjon. És ez egy nagyon nagy utazás kezdete, ami elképesztően nehéz és kihívásokkal teli. Kevesen tudják rólam, mert nem akarom engedni, hogy a legeslegnagyobb ellenségem én vagyok. Számomra ez nem volt újdonság, de mégis ott álltam a tükörrel szemben egy estén és nem tudtam mi tévő legyek. Hogy tudnám mégis leküzdeni magam? Kizárni mindent a fejemből? Hosszú évek óta nem megy, aludni se hagynak az egymásba gabalyodó gondolatok.
Nem lenne kényelmesebb annyiban hagyni az egészet és csak csúszni lefelé? De, egészen biztos vagyok benne. Én mégse akarom hagyni. Mert bár rengeteg dolog változott és lett jobb január óta, ez még mindig mindennapi küzdelem. Az elmém többségében ellenem van, úgyhogy kell a kitartás, de igyekszem. Az elmém egyébként vicces játékokat szokott velem játszani, szépen lassan megismeritek majd.
Szeretnék valamit átadni az oldalamon, szeretném ha ezek a sorok eljutnának olyan emberekhez, akik hasonlóan éreznek. Nem kell szégyellnetek magatokat, amiért társadalmunk nem beszél a mentális zavarokról, sokkal több embert érint, mint gondolnátok. Ha te pedig ezt olvasva nem ismersz magadra (annak borzasztóan örülök), de nézz szét magad körül és figyelj egy kicsit jobban a körülötted lévőkre, valakinek borzasztó nagy szüksége lehet arra, hogy ha más nem is, csak meghallgasd. És SOHA de SOHA ne mond az érintett embereknek, hogy a változás könnyű, ennyire nem lehet gyenge. Fogalmad sincs miről beszélsz, légy megértő.
***
These past few weeks have been pretty cluttered. A month went by and I have no idea where are those days anymore. I’d like to say that only the last couple days were an emotional roller coaster, but that’s far beyond the truth. For me a year starts in September, (because of school) so we are pretty much at the end of the year. These words are a summary of my thoughts, things, that others might need to hear as well.
The first part of the year, might be the hardest months of my life. I felt like I pretty much lost everybody around me. I wouldn’t want to go into details, the ones who cared already know it. I felt like it doesn’t matter if I’m at a place or not, because it wouldn’t make a difference. Everybody had their own life and this got me into a worse and worse situation. I didn’t want to talk to anybody, I felt empty and I didn’t want to do anything at all, except for reading. The reading part was no news to anyone, I’ve always loved reading, but it seemed a form of isolating myself. I couldn’t watch series or movies, or listened to music, because the noises bothered me. I used way too much energy to keep a fake illusion, so people can see what they wanted to. It seemed no one cared about my changes. Around January I got to the point where I wanted to change things, no matter how people act around me, if I can reach a point where it doesn’t matter anymore. And this is the beginning of a really long journey, which is really challenging. Only a few people know about me, because I don’t want others to know, that I’m my biggest enemy. It wasn’t a surprise for me, I knew it my whole life. I was standing in front of the mirror and I had no idea what to do. How can I defeat myself? How can I cut things from my mind? I couldn’t do it for soo long, these thoughts don’t even allow me to fall asleep.
Wouldn’t it be easier to just go with the flow? Yeah, I guess, but I don’t to let myself down. Cause although many things changed and got better since January, this is still an everyday fight. My mind is mostly against me, so I need strength, I’m trying my best. My mind keeps playing games with me, keep reading and you’ll find about them.
I’d like to get to people on my site. I want to talk about real things, you shouldn’t be ashamed of who you are just because our society doesn’t talk enough about mental health issues. There are so many people affected, if you’re not one of them then I’m so happy for you, but you should look around you, because there might be others who need help. You can help just by listening them. And NEVER ever judge a person or say the are weak, you have no idea how they feel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.