Ha valami csoda folytán Magyarországon élsz és folyton be van húzva az ablak előtt a függönyöd, nem léptél ki az utcára, nem jártál internetes fórumok közelében, akkor újdonság erejével érhet téged a hír: a hét elején havazott. Igen áprilisban.
Tudom, tudom már mindenki kiírta facebookra, instagramra, snapchatre és már bőven eleged van belőle. DE ez nem egy ilyen poszt lesz, nyugi.
Ahogy az ablak előtt állva próbáltam rávenni magam szerdán, hogy kilépjek az ajtón és folytassam a mókát a suliban, ja tényleg pont így történt, egyből a késő novemberi Magas-Tátrai utazásom jutott az eszembe. Így ez egy throwback thursday post lesz tele képekkel és élményekkel. Remélem még kedvcsinálónak is megfelel majd.
Sajnos hiába kerestem a program listánkat, sehol sem találtam, ezért rögtönöznöm kell. A sulim minden évben szervez egy kirándulást a Tátrába, de van kor limit, így idén volt az első alkalom, amikor menni tudtam. A hegység szitáló esővel és egy kis havazással várt bennünket, na meg jeges utakkal. Valójában ez az ami annyira érdekessé tette ezt a pár napot. Na meg ennek köszönhetem, hogy lefelé menet az egyik keskeny úton majdnem meghaltam, mert az egyik kő meggondolta magát és már nem akart tovább egy helyben maradni. A tükör jégen való egyensúlyozás meg nem az erősségem, így egész gyors tempóban kezdtem el a szakadék felé csúszni és hiába kerestem egy kiálló kapaszkodót, a világért se találtam volna. Végül az Őrangyalom segítségével találtam egy gyökeret, ami megtartott. Felkeltem és elkezdtem nevetni, akik mögöttem jöttek azt hitték, hogy a sírástól rázkódok. Leszámítva azt a hatalmas lila foltot a sípcsontomon, mely nagyjából egy hónapig erősen ragaszkodott hozzám, semmi bajom nem lett. Még mindig előttem van, ahogy ereszkedünk le és igyekszünk hatalmas zúgások nélkül eljutni az egyik oldalról a másikra, attól függően, hogy épp hol van egy kapaszkodásra alkalmas bokor vagy szikla.
Persze nem voltak ilyen viszonyok mindenhol, máskor azért haladtál lassabban, mert nem tudtál betelni a látvánnyal. Az egyik leggyönyörűbb hely, amit valaha láttam (nem csak az utazás alatt), az valószínűleg a Zöld-tó vidéke. Emlékszem mire odaértünk a menedékházhoz, már kellőképp átfagytunk. Egy nagy kajálás után a radiátor mellett telepedtünk le, ahonnan a tóra lehetett 
rálátni. Azt a látványt nem felejted el. A tó egyébként a nyári időszakban is elképesztő, teljesen más hangulata van, de hát épp ez a szép a természetben, sose fogad kétszer ugyanaz.
rálátni. Azt a látványt nem felejted el. A tó egyébként a nyári időszakban is elképesztő, teljesen más hangulata van, de hát épp ez a szép a természetben, sose fogad kétszer ugyanaz.Túrázásaink során találkoztunk rókával és zergékkel is miközben rönkhidakon haladtunk át, esetleg láncok segítségével igyekeztünk feltolni magunkat, ami nem volt mindig olyan egyszerű. A Fátyol-vízesésnél jártunk, amikor az idő rosszabbra fordult, feltámadt a szél, az eső is esett és egyre nehezebben láttál a ködtől. Ám jó párunkban felerősödött Dóra, a felfedező énünk és magasabbra szerettünk volna menni, ha már egyszer ott jártunk. Ennél a kis kitérőnknél létszükségletté váltak azok a tartó láncok. A feltámadó szél kitartóan igyekezte akadályozni továbbjutásunkat, így az arcunkba és a hátunkra eresztett időről időre a vízesés jéghideg vizéből egy keveset. Mielőtt irtó büszkén beállhattunk volna a csoportképünkre a tetőn csúcs csokijainkkal a kezünkben még át kellett térnünk a sima, csúszós sziklaoldalon. Természetesen törpe járásban. Miután ezt is megtettük boldogan haladtunk lefelé és kívántunk sok sikert a szembe jövő turista társainknak, időnként egy-egy jó tanáccsal megspékelve.
Még ennyi idő után is telve vagyok élményekkel és alig várom, hogy mielőbb visszatérhessek, terveim szerint az év egy másik időszakában.
